Mindig is úgy gondoltam, hogy a gyerek leginkább a szülők példájából tanul. Ha azt látja, hogy Anya és Apa meg is élik mindazt, amit mondanak és amit elvárnak tőle, sokkal természetesebb lesz számára, és a követendő példa magától értetődően követhetővé, sőt egyértelművé válik. De mi van akkor, ha az eddig világos elvek látszólag megszakadnak, ha Anya és Apa egyszer csak már nem egy család, hanem külön élnek? Hogyan lehet családszeretetre nevelni egy gyereket, ha Apa elköltözött otthonról és egyedül él? Hiszen az ő számukra Anya és Apa eddig egységes egészként nyújtott bztonságos hátteret nekik, most pedig váratlanul abban a helyzetben találták magukat, hogy az elvek kudarcot vallottak. Nagyon nehéz megmagyarázni azt, amit a felnőttek is nehezen értenek meg. Hiszen továbbra is szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymásnak, és az a kötelék, amit a két gyerek eddigi felnevelése során létrehoztunk, soha nem fog megszakadni, bármit is hozzon az élet. Éppen csak az együttélés feltételei változtak meg olyan meghatározó módon, hogy azt együtt élve már nem tudtam elviselni. Nagyon könnyű hibást keresni ebben a helyzetben, de nem valószinű, hogy eredményre vezet. Próbáljuk tehát folytatni az életünket, egyelőre külön-külön, bizva abban, hogy az idő eldönti, merre kell továbbhaladnunk. De a két gyereket addig is nevelni kell, lehetőleg úgy, hogy a szülők közti eddigi egység legalább a gyereknevelés kérdéseiben megmaradjon.

A felnőttek is követnek el hibákat és bűnöket, ezzel most már a gyerekek is szembesültek, holott számukra a szülő jelentette eddig a feltétlen jót és igazságosságot, amelyhez a saját életüket is igazitották. Talán a legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetek, az, hogy a bűnök és hibák nyilvánvalóvá tétele mellett folyamatosan biztositom őket arról, hogy az irántuk való szeretetem nem változott és nem is fog, de azt is látniuk kell, hogy Anya továbbra is fontos számomra. És ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy szervezünk közös programokat négyesben, közös kirándulásokat és hasonlókat, hanem abban is, ahogyan éltalában Anyáról beszélek és ahogy hozzá viszonyulok. A felelősség nem szűnik meg az elköltözéssel. És úgy gondolom, hogy Anyában is van annyi józanság, mert lennie kell a gyerekek érdekében, hogy mértéktartást tanúsit a gyerekek előtt akkor, amikor rólam beszél.